*

Akit érdekel, olvassa el.

Kérem szépen, szerelem ez, ugye. A régi kedvestől sosem tudsz igazán elszakadni. Emiatt is húztam „haza” azon a júniusi hétvégén egy holtágra, ami valahol a Hármas-Körös mentén kanyarog. Ez az egész úgy alakulhatott, hogy szabit kértem csütörtök-péntekre, s bár a munka hosszasan húzódott szerdán, csütörtök délelőtt már vonatra ülhettem, és le is szállhattam. (Ekkor kivételesen nyíltak az ajtók, úgyhogy ahol akartam, le is tudtam szállni, nem úgy, mint két héttel azelőtt… grrrr!!!!)

Kis városomban a szülői fogadás példás volt, és első osztályú. Nem hiányzott a jó koszt, és persze a noszogatás sem: megyünk-e, és ha igen…?

Kora délután érkeztünk a vízhez. Mivel ekkor nem igazán láttam értelmét a dobálásnak, segítettem összeállítani a bojlis cuccokat. De tényleg – mondom ezt azért, mert kifejezetten idegenked(t)em tőle. Mire evvel végeztünk, a vízen kajakozó srácban felismertem Zsolt cimborámat, parolázásunk után el is határoztuk, hogy a kollektív napégés keretein belül kockáztatunk egy kollektív égést, de akkor is megpróbálunk csukázni. Nád előtt, lassan húzva, tudják… Duflafarkú fissztert, nem pedig evőkanalas témákat.

Behajóztunk. Pótapám elektromos motorja volt segítségünkre a gyorsabb helyváltoztatásoknál, nomeg abban, hogy egy igazi sivítós kapást produkáljak neki este nyolckor: újdonatúj zsinórját vagy 20-szor a csigára csavarva…

A nádas előtti keresgélős peca Zsoltnak egy pofás másfeles csukát, meg egy bugylit hozott, nekem be kellett érnem egy apró kövessel és egy erősen retúr csukával. Természetesen UL-bohóckodtam az erősebbik „light” botommal, egy Fenwick-kel. Cimborámnak este 8 körül indulnia kellett haza, így az éjjeli első szakaszt – másodikat csak az esetleges eredmények tükrében terveztem – egyedül fogom majd dobálni, partról, sebaj, csak, hogy passziózzak, a lágy bottal, persze. No, tehát túl az elektromos kapásjelző tesztelésén, cimborával való búcsún, egy sörön, két szál cigarettán, elindultam egy szűkre szabott hely felé. Olyannyira volt keskeny maga a beálló, és az alacsony vízállás miatt a befelé boruló nádas-gyékényes dzsindzsa, hogy csak alulról tudtam dobni. Mondtam is magamnak, milyen jó, hogy nem a multis cuccomat hoztam, pedig mennyire kár, de ne szaladjunk ennyire a dolgok elébe. Még a tviszteres téma volt fent, egy kis dupla, sárga. Rablás 4 méternyire tőlem, rádobok, üti, fék zizeg, sivan, balin csapkod, kiveszem, nézem, leharapok néhány szúnyoghölgyet a szám sarkából, aztán visszaeresztem a kiló körüli balinert. Király! Lesöpröm az újból rám telepedett vérszívóhad egy részét magamról, aztán újabb pricckolós rablás – süllőt sejtek! – és alig néhány dobás múlva a kis sárga duplára koppan a következő balin. Na, ez húz mint az állat, kiszenvedem, de összebarmolom a pályát evvel a csobogással. Sebaj, kis nyugi, egy cigi, meg zsinórcsere – monofilt fonottra. Felteszek egy bágájt, bébibesz színben. Hátha jön egy feka. :) De nem, hanem koppanós rávágás, fonott zsinóromon szinte azonnal bemondom a süllőt, és az is. Olyan méreteske-forma, visszaszórom. Sötétedik, gyűlnek a fellegek, meg körülöttem most már a szúnyogok. Süllőből gyors egymásutánban fogok még kettőt, bár már HSSR5HBSH van a karabinerben. Valami koppan, beindul, húz, aztán érthetetlen, de lemarad! Pitsábach, mondom magamnak, magamban. Sebaj, trimeszkó, esefcé, föl. Az alig valahányadik akciómnál komoly agresszort kapok, egy komolytalan megtolós-jellegű kapást követő „szabályos” elakadásra. Ugyanis kimarad egy trimeszkó-ütem, aztán elnehezül a cucc, és a meghajlott spicc mozdulatlanul marad, elakadtam. Óvatosan emelem, feszítem a cuccot, és mire perec a bot, az akadó kerek perec dob egy lomhát, majd kitör, és végig rázza a fejét, lent a fenéken, de olyan gyorsan indul, hogy isten tudja miért, de egyszer csak fájdalmasan vékonyan jön felém a zsinór, mindenféle fékhang nélkül… :( Ez elment, pedig szép süllő lehetett. Egy kis pihi, nyugi - idegességem, és cigarettám füstje tán még a szúnyogokat is messzebb kergeti. Fölvarrok – karabiner nélkül, fejlámpa persze Pesten maradt… - egy másik teszkót, egy hátét. Csodák csodája, a tízperces mutatvány végére már megint mutatkozik rablás, helyreállt a pálya, és ezt egy bugyli-süllő is igazolja. Mégis szép az élet, vagy valami. Kemény koppanás után apró süllő kéredzkedik közelebb a parthoz. Ő ma a negyedik. Hamar jön egy hasonló forma, aztán megtolós kapásra egy erősebben védekező. Kiveszem, és hiába tartom a fény felé – a stégsorról a lámpafény be-besüt a nádasba -, sajna még a bóbler nyelvét sem látom. Oké, akkor kinyírom, mert a nólámpa-metódust a nófogó egészíti ki a sorban. Tisztára felkészületlen vagyok, kutyafáját, akár egy kezdő. Kinyírom a pecsenye-halat, fölrakok egy CDJ-7-SFC-t, hogy hozzon egy apróka süllőt (bár méretes-forma), és hogy úgy tudjam feldobni a nádra, hogy arról még véletlenül se tudjam lerángatni. Nagyon „jó”, be fog szakadni - persze be is szakad. Oké, akkor visszatesszük a HSSR5HBSH-t, dobunk párat, elszívunk egy utolsó cigit, aztán elmegyünk a telekre, eszünk, iszunk, alszunk, és még ki kell bányászni a trimeszkót a döglött süllő torkából, és már unom a szúnyogokat, meg ezt a fülledt meleget. Megszán egy harmincötös – sajnos csak centi – forma süllő, aztán az utolsó dobások egyike, érdekes kapást hoz. A botspicc alatt, már felfelé emelt háeseser elbotlik valamiben, azazhogy furcsa, ránehezedés-szerű rávágást követően ideges, lefelé rángató, körkörösen húzó ellenfélbe akadok. (mint utóbb kiderült, szó szerint…) Mi a csuda? Ez tutira kabát… hát nagy nehezen kiszenvedem, és elkezd morogni a levegőbe emelt PÉZSMA! Faroknyélbe akadt… mit csináljak?! A wobbler hátsó horga, amennyire látom, két ággal van tövig a húsban. Ha elengedem – pedig sajnálnám műcsalimat -, könnyen lehet, a szabadon álló másik horog vagy a partba, vagy az állatba akad, talán ki tudja cibálni, talán nem. Valamiért úgy gondolom, mindenképpen pusztulás vár rá… Gyors telefon Pótapámnak, ő már rutinos, fogott már pézsmát. Agyon „kell” verni, kapom az instukciót. Elhatározom magam, hogy döntenem kell – vagy ő, vagy én (meg a HSSR 5 HBSH). Egyik kezemben a vékony fonott (percek óta vágja a föltekert darab a csuklóm és az ujjam), amiről a pórul járt patkány lóg, a másikkal meg valami, a pézsma életének kioltására alkalmas eszközt keresek. Hogy affane, a késem sincs itt. Halef nélkül valami nagyobb kőben gondolkodom, és találok is némi kapkodó kutakodás után egy jókora tetőcserép-darabot. Hókon nyomom a dögöt, veszett vagdalkozásba kezd, győzöm eltartani magamtól, nehogy mancsával ruhámba kapjon, mert akkor szerintem csúnyán megharapna. Kap még kettőt, és a második után el is csendesül. Megnyugszom, és kitalálom: biztosra menve még annyit teszek meg a szent célért, hogy a zsinórnál fogva, lendítgetve földhöz vágom egynéhányszor. Másodszori lecsapásra a jószág magához tér, a bal lábamon lévő cipőbe belekapaszkodik, és persze nagyot mar annak – milyen jó, hogy nem papucsban jöttem!!! – talpába, én ijedtemben jobbal beviszek neki egy maradona-féle spiccakciós rúgást, amitől az állat elszáll legalább egy métert, és persze kicsúszik a zsinór az ujjaim közül úgy, hogy pár helyen csúnyán bele is vág. :(

Se wobbler, se préda. Dühösen, és keserű csalódottsággal, füstölögve indulok a telek felé, el is határozom, ha lecsillapodok, akkor visszanézek egy „nagy majd én megmutatom, ki az erősebb” akcióra a multis cuccommal – mert a Fenwicknél erősebb motyóm itt, momentán csak ez van. Bevágom a halat a hűtőbe, ennyi szúnyog között, ilyen zaklatottan nem fogok pucolással vesződni, még lemetszem egy-két ujjam, nem? Kérek egy kölcsön-fejlámpát, megnézem ismét a trímeszkót, de hagyom a francban a halban – macerás lenne kimetszeni a torokból, meg a szitikával úgysem tudom eldobni…

Eszem pár falatot, tolok három deci kólát, újfent egy bagó, aztán az összerakott multis-lájgtos párossal, válogatottnál válogatottabb csalikkal (tetemes részük sekélyvízi csukázós-rángatós, felszíni) elindulok. Bojlira eddig semmi nem jött, holott fél tizenegy van, talán jobb választás volt nekem a pergetés – a veszteségek és a bosszúság ellenére is.

Megyek az úton, és azon gondolkodom, merre induljak. Az előző helyre nem mehetek, mert ott nem tudok dobni. Akkor megnézek egy csatornabefolyó-szerűséget, ahol szintén áramlik a víz. Odaérek, spriccel a kishal, még a balin is loccsanva mutatja magát, éhénél van. Kutyafáját! Hamar egy DT04 bébét. Ezt messzire és viszonylag „pontosan” lehet dobni. Pár dobáson belül kitapasztalom, hol erősebb a lassú víz sodra, hol érdemes lassabban húzva trükközni. Tőlem pár méterre, partközelben ugrálnak a kishalak, aztán nagy burványt szül a felszín. Azannya. Kivételesen elsőre eltalálom az irányt, jó messzire beszáll a kis kütyü, riszálva dönget egyre lejjebb a fahal. A partközeli hínársáv szélénél valami koppan, keményen, határozottan. Odagyújtok, ül, húz – persze fékhang nélkül –, dobálja a fejét, ez süllő. Kiló fölötti tüskéshátú sárkány. De szép is! Első multival fogott süllőm. Szépen akadt, a jobb szájszegletben két horogág jól megül. Büszkén állok vissza picit később a partra, miután jobblétre szenderítettem a halat – ez itt most már csak konyhai alapanyag. A közeli nádas előtt fröccsen valami, megcélzom, és - csodák csodája, sötétben jobban megy a dobás?! - pont a rablásra esik, és meg is akad! Pofás balin vagdalkozik, erősen küzd, de esélytelen ellenem. Gyors szabadítást követően csap kettőt, majd elúszik tova. Hamar belejövök: rövid időn belül kitessékelek, majd vissza egy balint (mint az előző), egy aprócska kövest, és két süllőt (szintén, mint az előző, azaz olyan jó kilósformák), miközben cserélgetem a csalikat. Dété hat bébé, eseser kilenc esdé, cédéjé kilenc géefer, eseser hét cévé - ezek a befutók. Hosszabb szünet után, még azon merengek, ideér-e a vihar – gyakorlatilag két órája villámlik a láthatár szélén az ég önfeledten – pár percen belül, és reszkírozzak-e, várjam be őt itt, helyben. Végül is, mi bajom lehet? Maradok, és milyen jól teszem! Látott rablásra eseser hét cévével akasztok, majd kiveszek egy kettőtíz-kettőhúszra saccolt süllőt. Gyönyörű, egészséges példány, és ha szomorúan is kissé, de fejbe csapom. A visszavonuláson, és egy esetleges hajnali próbán törpölök, de közben persze dobálok, így kivarázsolok egy újabb süllőt, és egy hasonló tömegű, jó kilós őnnel zárom az éjjelt. Fél egy, indulok vissza. A halakat hamar a hűtőbe teszem, majd reggel megtisztítom őket, és ha fel tudok kelni, és nem fog esni, meg nem lesz bolond nagy szél háromkor, akkor felkelek, megpróbálom újra.

Háromkor képtelen vagyok felkelni, így fél négy előtt – hozzáteszem, már későn… - vágtatok lóhalálában az éjjeli „tutiba”. Pitymallik, meg dörög, villámlik, kevés széllel vegyítve, akár még süllő is akadhat… s hogy ezt cáfoljam, hamar megakad és kézbe kerül, egészen pontosan első dobásra az első, másodikra a második, harmadikra pedig a harmadik balinom (!!!!!!!!!!), mind másfeles forma. Kisebb szünet – feltámad a szél, szúnyogok balra el -, után most már célzottan a balinokra hajtok. Tízes longkeszt – köszi cimbora, köszi dekatlon! -, evvel átdobom a holtágat (de tényleg), és mivel a balinnak nem tudom olyan gyorsan húzni, hogy ne érje utol, tekerem, hajtom az orsót, az meg pörög mint a motolla. A vadbarom tempóban közlekedő tízcentis csörgős izét valami megállítja, két méternyire a parttól. Bár egyedül vagyok ébren, vigyorogva, csak úgy magamnak mondom be a balint, hogy aztán csodálkozzak az első meg a második kitörésnél jelentkező fejrázásoknál, és mosolyogva szemléljem a kilótízes süllőt. Amennyit szívtam tegnap este-éjjel a Fenwicckel, annyira mákom van most a másik felszereléssel. Négy óra. Háromnegyed óra teljesen eseménytelen – se pézsma, se szúnyog, se beszakadás – peca után döntök, „hazamegyek”. Az utolsónak fölkarabinerelt cédéjé kilences kihoz beesés után, ahogy meghúzom egy búcsúbalint. Hiába, jó ez a géefer, és persze penge vagyok én is. :) Horogszabadítás és visszaengedés után gó.

Reggel kilencig alszom, aztán reggeli, cuccok rendbetétele, sebek nyalogatása, és a legkevésbé hálás haltisztítás következik. Majd eztán átnézzük a bojlis holmikat, megbeszéljük, hogyan, mivel (persze nem elszakadva a bojlis témakörtől), előkészülünk, újból etetünk, csalizunk, élesítünk, és halat – na azt nem fogunk. Úgy tűnik, ehhez nem értek, ezért az eseménytelen délelőttöt megtoldjuk egy csónakos nádszéli csukakergetős pergetéssel. Csak a multi! Tviszter, wobbler, mindenféle kütyümütyü, balinra felszíniek is (Pop és prop).

Cuccokat csónakba be, nádashoz motorozni ki (hát mi, ki más?!), próbálkozáshoz dobálni be. Tök jó, hogy ennél a módszernél nem kell etetni. Van néhány gyengébb akció, ráfordulás, míg végre egy kilótízes alibicsuka megszán, és megakad. Aztán visszahúzunk ebédelni, és egy rövid szieszta után elhatározzuk, hogy 1 – délután a holtág másik részét fésüljük át csukára, 2 – estére mégis maradunk, és legkésőbb tízkor elindulunk haza, ha fogunk, ha nem. Jó, rendben.

A délutáni halkergetős kesergőssé válik. Az összes hal – még a „fénykedvelő” süllő is! – a nádfal előtti kristálytiszta vízben áll, aholis a vízmélység maximum 30 centi. Na, itt semmit nem tudok elhúzni. Amit tudnék, azt meg nem dobom el a kellő távolságra, persze. Vagy hát… előveszem a mini sztormot. (A wart família legkisebb, legfelszínibb tagja ő, és békaszínű) Próbálkozom a dobással, és megy is! Fél óra cserkelést követően akasztok a nádtövön egy jó méretes őnt, de mivel ez a sok-sok sor már egyre kevésbé érdekli Önt, kedves olvasó, rövidre fogom. Cafattá égve motorozunk vissza, én pihenni, Tóniék (Pótapám) összeszedni a cuccokat, hogy este fél kilenckor, amikor majd akcióba fogunk, csak a kocsiba kelljen ülnünk (mert az éjjeli tuti pályára autóval, és nem gyalog megyünk), és ha meguntuk, akkor csak visszaszállunk, és hazaautózunk. Röviden: negyed kilenckor elkezdjük szórni a pályát. Alig tízpercnyi dobálás után elkönyvelek egy lemaradt balint, és egy pici kövest, ami szintén a dété hatra éhezett, és érkezett s eltávozott. Tóni ipari módon nyomatja: gyors egymásutánban egy méretes, bár kisebb süllőt, és két balint akaszt, majd vesz ki, bíbelődik velük picit fogóval, majd ereszti vissza őket. Ismét vihar közeleg, én aljas módon társam mellé állva – valamiért a partközeli spriccenések nem hozták őt lázba – kiveszem a támadót. Kettőhúszas süllő. S hogy kontrázzon, és megmutassa, nem én vagyok a favorit, Tóni belehúz, és partra egy ugyanakkorát, hja kérem, az esesernyolcas, ugye. Egymástól 3 méternyire állunk (így nem rántom társamba dobásnál a kütyüket, nem kardozunk, meg ilyenek), dobálunk. Egyszerre esik vízbe a két csali. Nálam SSR7CW, nála SSR8BB. Kissrác áll meg mögöttünk, „csókolomvanmárvalami” kiáltással. Ebben a pillanatban koppan a süllő, fröccsen a víz, de közben Tóni is akaszt, s míg nála fékhang kíséretében, nálam orsóhang nélkül (ilyen ez a multi) zajlik a fárasztás. Egyszerre vesszük ki a halakat a vízből, én a kilós süllőt éppen engedem vissza, amikorra társam végzett a szabadítással, és elengedi halát. Beindul a másik szivornya is, iszapszag tölti meg a levegőt, föltámad a szél, megváltozik a sodrásirány, lelkesen szórjuk még vagy fél órát a pályát, de hamar belátjuk, mára ennyi jutott. Azért mozgalmasabb ez, mint a bojlizás…

*

2008. október 14., kedd

pájsz

2008. június 26., csütörtök

mint mindig...

helló Szkáj! :)

csütörtök (pedig azt hittem, szerda van!)

2008. június 25., szerda

Tavalyi szösszenet

tudéj

Blogarchívum

szám informésön